Olvasónapló/Figaro házassága

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.


Középiskolai dolgozatok

Figaro házassága


Pierre Augustin Caron de Beaumarchais: (Egy őrült nap avagy) Figaro házassága

Szépirodalom, népköltészet/Klasszikus világirodalom (olasz irodalom)

Cselekmény[szerkesztés]

Történik Andalúziában, Almaviva gróf kastélyában, a XVIII. század végén, Figaro esküvője napján.

I. felvonás[szerkesztés]

Figaro, Almaviva gróf komornyikja, boldogan méregeti a szobát:

"Öt ez... ez tíz..."

Közben a toalettasztalnál Suzanne, a szobalány nézegeti magát a tükörben kis virágdíszes kalapjában.

Végre itt a boldog óra, egymáséi lesznek. Nemsokára meglesz a lakodalom. - Mit méregetett Figaro? Hogy elfér-e majd a szobában az a szép ágy, amit a gróf nagylelkűen nekik ajándékozott. De Suzanne azt semmiképpen nem akarja elfogadni. Figaro ezt nem érti, hiszen

"A grófné egy éjjel teérted ha csenget... két lépés és nála vagy..."

Suzanne: Egy nap aztán a csengettyű megszólal s urad téged egy mérföldre küld, s az ördög egy lépéssel elhozza hozzám a grófot... Hát ezért olyan nagylelkű!
- Így vagyunk hát, uracskám! - húzza fel szemöldökét Figaro - kezdem kapiskálni a dolgot és látom kártyáit, akárhogy is keveri! - És készül az urasággal való összecsapásra:

"Hogyha tán gróf uram vágyik a táncra, hogyha tán gróf uram vágyik a táncra, szóljon csak egyet, s én húzok egy dalt..."

(A zene ritmusa Figaro magabiztosságát festi és gunyoros, kihívó fölényeskedését a gróffal szemben.)

Alig tűnnek el, máris jön a vén Bartolo doktor házvezetőnőjével, Marcellinával. Az öregedő felcser még nem feledte el Figaro csínyjét: még most is elönti az epe, ha eszébe jut, hogyan szabadította ki karmai közül a furfangos kópé szépséges gyámleányát, Rosinát, miképpen akadályozta meg, hogy feleségül vegye, s fosztotta meg zsákmányától, a gazdag hozománytól. De most itt az édes bosszú órája. Marcellina adóslevelet őriz, amelyben Figaro arra kötelezte magát, hogy ha nem tudná visszafizetni a kölcsönvett pénzt, nőül veszi őt. Bartolo persze tűzzel-vassal támogatja gazdasszonya ügyét. - Hulljon csak a borbély nyakába a vén csoroszlya!

Marcellina már oly biztos a dolgában, hogy a visszatérő Suzanne-ba is epésen beleköt:

"No rajta, csak rajta, óh szép kicsi szentem..."

bájos kis mátka... a gróf úr bájos babája! - De hát ugyancsak éles nyelvű ellenfelére talál, s oly csípős feleleteket kap, hogy jobbnak látja dühöngve - odábbállni.

A kis apród, Cherubin kopogtat Suzanne-nál. A gróf tegnap rajtacsípte őt udvarlás közben Fanchette-nél, a kertész lányánál és persze rögtön kiparancsolta a házból. S ha most a grófné - kiért titkon epekedik, s kinek hajszalagját is elcsente - nem jár közbe érte, többé nem láthatja Suzanne-t, panaszolja el: a szobalányért szintén lángol a szíve. De kiért nem bolondul őkelme?... A hangja csupa vágy:

"Ahol állok, ahol kelek, járok, soha nyugtot sehol nem találok. Pirulok, hogyha látok egy lánykát, minden nő lángra gyújtja szívem, minden nő lángra gyújtja szívem, minden nő lángra gyújtja szívem. Már a szót "szerelem" ha hallom, Bíborpírba borul el az arcom... Csak szerelemmel álmodom... Csak szerelemmel ébredek... S ha senki se hallgat meg, Szerelemről beszélek titkon magammal..."

(A nyugtalan dallamhoz a vonósok könnyű, lebegő, szinte lihegő figurációja festi meg az apród vágyódását.)

Suzanne szakítja félbe a sóvárgó szavakat: - Hallgass... a gróf úr!

Cherubin egy pillanat alatt a karosszék mögé bújik. Már itt is van a gróf, s mint mindig, ha kettesben marad a szép komornával, most is szerelmével ostromolja. Sok ideje azonban neki sincs az udvarlásra, mert Basilio, a minden lében kanál énekmester kopogtat be s éppen a grófot keresi. Almaviva jobbnak látja, ha rejtekhelyet keres, méghozzá éppen a karosszék mögött, ahol már az apród rejtőzik. Cherubinnak sem marad sok ideje a fontolgatásra, villámgyorsan a karosszékbe kuporodik, Suzanne pedig hirtelen betakarja egy ott heverő ruhadarabbal. Basilio, a vén pletykás, rá akarja beszélni a szobalányt, hogy hallgassa meg a grófot. Vagy Cherubin jobban tetszik neki, kérdezi, kit kora reggel erre látott ólálkodni. Közben azt is kifecsegi, hogy a kis apród halálosan szerelmes a grófnéba. Még hozzá is teszi: nnem én találom ezt ki, már mindenki tudja. Almaviva, aki a maga részéről ugyancsak könnyedén értelmezi a hűség és becsület fogalmát, most a féltékenységtől dühödten ront elő.
- Most már tüstént el kell űzni innen a gazfickót! - Már tegnap is csínyen kapta a huncut apródot, a csábítót: Franchette-nél zárva volt az ajtó. A kertészlány megijed, amikor őt meglátja. Ez felkelti gyanúját, felkutat minden zugot, - "Végül szépen, lassan-lassan Felhajtottam az asztalkendőt: Ott az apród!"

S ahogy meséli, a karosszékre dobott ruhán mutatja is, hogyan hajtotta fel, s amint felemeli - most is ott az apród!

Azonnal hívatná Figarót: lásson tisztán, hiszen az apród nyilván azért van itt, mert Suzanne-nak teszi a szépet, de gyorsan meggondolja magát, hiszen ő is ott bujkált a karosszék háta mögött és így az ő jelenlétére is elég nehéz volna magyarázatot találni. Az apród félve várja a gróf döntését, hiszen minden szót hallott. Szerencséjére bevonul Figaro a falu népével:

"Jöjjetek lányok, hintsünk virágot, éljen soká nemes drága urunk!... Ártatlan szüzek Tiszta erényét Védi, megóvja Drága urunk..."

A parasztok - ez is az éleseszű komornyik csele - hálálkodnak a grófnak, hogy lemondott "az első éjszaka" jogáról. Almavivát kötelezi nyilvánosan tett ígérete, de Figaro még ennyivel sem éri be. Arra kéri urát, ő maga adja át Suzanne-nak a menyegzői fátyolt, hogy ország-világ lássa: a kegyelmes úr szándéka tiszta volt és az is lesz mindig.

Alig távozott az ünneplő sokaság, Cherubin könyörgőre fogja: kegyelmet kér urától. A gróf valóban meg is kegyelmez neki, ebben azonban nincs sok köszönet. Cherubin kapitányi rangot kap a grófi ezredben és azonnal távoznia kell szolgálati helyére. Figaro megértéssel, de némi kis kárörömmel is mondja:

"Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek. Csókot lopni meg szíveket törni, kis Adoniszom, nem fogsz te már. Cherubino, rajta, indulj, győzelemre fel tehát, Cherubino, rajta, indulj, győzelemre fel tehát!"
Változás[szerkesztés]

A grófné szobájában azon bánkódik, hogy férje már nem szereti:

"Ámor isten, ím esdve kérlek, szánj meg engem, ne sújts tovább... Ha nem szeret a férjem, Oh úgy küldj rám halált!..."

Suzanne is megvallja őszintén úrnőjének, hogy a gróf szakadatlanul ostromolja, még pénzt is ígért, ha célhoz juthat. De jő Figaro. Még mindig vidám: a gazdájával vívott első összecsapásban ő maradt felül. Az uraság ugyan még húzza-halasztja esküvőjüket, mert az a szándéka, hogy Bartolo és Marcellina segítségével végképp meghiúsítja a nászt, de a komornyik már felkészült erre a támadásra is. Basilióval névtelen levelet küld a grófnak, melyben az áll, hogy a grófné ma este titkon egy udvarlót fogad. Majd azt tanácsolja, hogy Suzanne ugyanakkorra adjon találkát Almavivának, de maga helyett, női ruhába öltöztetve, Cherubint küldje a légyottra. Persze majd gondoskodnak arról is, hogy a kalandéhes uraságot rajtacsípjék. Ha alaposan megszégyenítik, nem ellenkezhet többé, hozzá kell járulnia az esküvőhöz és a grófnét sem gyötörheti féltékenységével.
- Figaro elsiet, beküldi Cherubint. - Az összeesküvők, abban a hiszemben, hogy a gróf csak órák múlva fog visszatérni a vadászatról, meghallgatják az apród szerelmes versét:

"Asszonyok, lányok, kérdezlek én, vajh mitől lobban lángra a szív, vajh mitől lobban lángra a szív?..."

(A hegedűk pizzicatói a vallomást úgy festik alá, mintha gitár kísérne egy szerenádot.)

Azután bezárják az ajtót és öltöztetni kezdik Cherubint lányruhába. Mikor elkészült az öltöztetéssel, Suzanne maga is elragadtatva mondja:

"Ha ezt a nők imádják, jól tudják, hogy miért..."

Kopogtatnak. A gróf az, kezében Figaro levele, amelyben névtelenül egy titkos gavallérról írt, aki a grófnét kerülgeti. Erre a hírre ő váratlanul visszatért. Suzanne hirtelen elrejtőzik. Cherubin pedig ijedtében besurran a grófné lakosztályába. Ide a grófné nem engedi be férjét, mondván, hogy ott Suzanne, a menyasszony, öltözködik. A gróf azonban nem éri be ennyivel. Felszólítja: ha a komorna valóban bent van, szóljon csak egy szót is. A grófné viszont ezt erélyesen megtiltja. Mivel a lezárt szoba rejtélye így nem oldódik meg, a gróf szerszámokért indul, hogy az ajtót feltörje. Karját nyújtja tehát a grófnénak, elviszi magával, miután a többi ajtót is gondosan bezárta.

Alig kattan mögöttük a zár, Suzanne előjön rejtekhelyéről és kopog a grófné lakosztályának ajtaján az elrejtőzött Cherubinnak:

"No rajta, nyisson ajtót, itt én vagyok, Suzanne, de gyorsan, de gyorsan, de gyorsan menjen innen, de gyorsan innen el, de gyorsan innen el!..."

(A vonóstéma staccato kapkodása az ijedt szaladgálást festi.)

Cherubin aztán ijedtében és a nagy sietségben ki is ugrik a kertre nyíló ablakon, s most már Suzanne megy be helyette és zárja magára az ajtót. A grófi pár visszatér. Almaviva hozza a szerszámot, hogy feltörhesse az ajtót. Erre azonban nem kerül sor. A grófné őszintén elmondja, hogy ártatlan tréfával akarták őt meglepni és bevallja, hogy a szobában Cherubin rejtőzik, lánynak öltözve.

Mindkettőjük legnagyobb ámulatára azonban a lakosztályból nem az apród, hanem Suzanne kerül elő. Almaviva persze megszégyenülten kér bocsánatot nejétől, de azután előhozakodik a névtelen levéllel. A grófné és Suzanne ezt is bevallja: Figaro írta a levelet, hogy a grófot féltékennyé tegye.

Éppen ekkor jő Figaro és engedélyt kér, hogy azonnal elkezdhessék az esküvői ünnepséget. - De mért olyan sietős? - kérdi a gróf. Előbb feleljen egy kérdésre:

"Mondd meg drágalátos Figaróm, e levél kitől való..."

Figaro természetesen tagad körömszakadtáig, hiába minden faggatás. Persze, neki sejtelme sincs, hogy a nők már bevallották: tréfa volt csupán az egész.

Ekkor jön Antonio, a részeges öreg kertész. Panaszt tesz az uraságnál: valaki kiugrott az ablakon és széttaposta a kertben a szegfűt. Figaro azonnal vállalja: Ki más ugrott volna ki, mint ő? Kopogást hallott, majd a gróf hangját s félt a levél miatt. Már-már célt ér a hazugsággal, de Antonio ekkor egy papirost húz elő.

Az, aki repülve tette meg az utat az ablaktól a virágágyig, ezt a lapot vesztette el ugrás közben. S oda akarja adni Figarónak. De a gróf elveszi. Figaro mondja meg, mit tartalmaz az írás, ha valóban ő ugrott ki az ablakon. A komornyik a két asszony integetésére, súgására ki is találja, hogy miféle okmányt mutat neki messziről a gróf: igen, az Cherubin kinevezési okmánya. De miért volt nála? A nők most sem hagyják cserben. A kinevezési okmányról hiányzik a pecsét - súgják meg neki.

A gróf el is fogadja a mesét, de most feltűnik a két vészmadár: a vén Bartolo doktor és a roskatag menyecske, Marcellina, s velük Basilio. Igazságot követelnek: Figaro fizet, vagy állnia kell, amire az adóslevélben kötelezte magát: nőül veszi Marcellinát.

II. felvonás[szerkesztés]

Suzanne a grófné kérésére színleg meghallgatja gazdáját. A szerelmes grófné terve ugyanis az, hogy a szobalány ruhájában ő maga jelenik majd meg a találkán. A komorna állja a szavát. Estére találkozót ígér a kertben a grófnak. Az mérhetetlenül boldog.
Azonban gyanakszik:
- Ma reggel mért bántál velem olyan kurtán?
- Mert ott volt a kis apród.
- S mért nem hallgattál Basilióra, ki érdekemben szólt?
- Ej, mi szükségünk nekünk Basilióra?
Figaro a beszélgetés végére érkezik. A távozó Suzanne odasúgja:
-Csitt! Megnyertük a pört, mégpedig ügyvéd nélkül.

A gróf azonban elkapja az utolsó szavakat s mérhetetlenül dühbe gurul: - Hogy a pört már megnyertétek? Így hát tőrbe csaltatok. Arcátlanok! Majd megmutatom én, hogy mire vagyok képes! Ebben a pörben az ítéletet én mondom ki.

"Hogy utadból kitérjek, te ármányadta fickó, ezt el sehogysem éred, ezt el sehogysem éred..."

Megjön a bíró, Don Curzio, a per eldőlt. Az ítélet: Figaro vagy nőül veszi Marcellinát, vagy fizet - ahogy az írásban áll - és ezzel punktum!

Marcellina már boldogan készül is a menyegzőre: - E bájos ifjú lesz a férjem...

Figaro hiába hajtogatja: Apellálok, kegyelmes úr, én föllebezek! A gróf kárörvendően helyesel: az ítélet igazságos. Vagy fizetsz, vagy elveszed Marcellinát. Don Curzio bölcsen bíráskodott.

Figaro nem adja meg magát: - Nemes ember vagyok, és nemes szüleim beleegyezése nélkül... A gróf gúnyosan vág szavába: - Kik azok?... Hol vannak?... Figaro most sem jön zavarba: - Most még keresem őket, de pár esztendőn belül meg is találom! - Szó szót követ, aminek során Figaro elmondja, hogy pólyájában annak idején drága ékszereket találtak, és a sok dísz, csipke is azt bizonyítja, hogy szülei csak előkelő emberek lehettek. Megmutatja az anyajegyet is, mely jobbkarján ékeskedik. Bartolo és Marcellina e jelről - legnagyobb ámulatukra - tulajdon gyermekükre ismernek rá. Figaro az ő titkolt szerelmük gyümölcse. Marcellina - a mama - most már boldogan öleli magához megtalált fiát. Figaro vidáman vállalja újra megtalált szüleit. Bartolo is elérzékenyül:

"Belső szózat súgta nékem,
Én, csak én vagyok apád."

Általános a meglepetés, az öröm. Csak a gróf dohog. Bartolo már az esküvőről álmodozik, ő Marcellinát vezeti oltár elé. Fiával kettős lakodalmat csapnak - teszi hozzá Marcellina.

A grófné aggódik ugyan, de kitart terve mellett: az esti találkán ő lesz ott a szobalány helyett, annak ruhájában. Fájdalmasan panaszolja:

"Gyorsan hervad a nász virága, drága szerelmed merre jár?... Hol a gyöngéd, sok szép ígéret És a szent, hű esküszó?..."

(A grófné őszinte meleg érzelmét, bánatát az oboaszóló fejezi ki.)

Majd ő maga, a grófné, diktálja a levelet Suzanne nevében, melyben a komorna a grófnak megírja a találkozó helyét és idejét.

Suzanne:

"Mit írjak?"

Grófné:

"Hogyha kél az esti szellő..."

Suzanne:

"Esti szellő...Ott az árnyas gesztenyésben..."

A levelet pecsét helyett gombostűvel tűzik össze.

Ünneplőruhás parasztlányok közelednek, virággal köszöntik a grófnét:

"Édes jó kegyelmes asszony, itt e sok szép friss virág. jókor reggel szedtük őket, szívből hozzuk, adjuk át..."

Cherubin, annyi baj, felfordulás, összetűzés okozója, ismét ott settenkedik. Antoniónak, a kertésznek éles szemét azonban semmiféle álruha nem téveszti meg, leányának, a kis Fanchette-nek "unokahúgá"-ban azonnal felismeri az ura parancsa ellenére még mindig a faluban bujkáló apródot. Hirtelen lekapja fejéről a főkötőt s helyébe a tiszti kalapot nyomja. A gróf azonban most nem állhat bosszút. Fanchette, akinek az uraság széptevés közben eget-földet megígért, most szaván fogja: bocsásson meg Cherubinnak s adja hozzá férjül. Almaviva zavarában kénytelen ebbe beleegyezni.

Közeledik a nászmenet.

A gróf - mit tehet mást? - vidám képet vág a számára elég keserves játékhoz. Zeng is a falu népének hálaéneke: "Te mirtusz övezte, te szép nászi pár, Most zengjetek hálát a gróf úrnak már. Szűztiszta erényünk több bántás nem éri, Föladta a gróf úr ősi jogát. Mind boldogan zengjük a hála dalát."

A nászi ceremónia közben a gróf előtt térdelő menyasszony annak kezébe csúsztatja az előbb írt, találkára hívó levelet. Figaro látja ura kezében a levélkét, mindjárt sejti, hogy az szerelmi posta, de nem tudja, hogy kitől.

És a gróf kegyes: Most aztán nézzetek utána, hogy a nászra minden rendben legyen. Gazdag pompát kívánok. Vegyen mindenki részt a lakodalomban!

III. felvonás[szerkesztés]

Suzanne találkára hívó levelét a grófné kis tűvel kapcsolta össze. A gróf visszaküldi a tűt, evvel jelzi, hogy az írást olvasta s a légyotton majd pontosan megjelenik. Fanchette azonban, akire az úr a tűt bízta, elvesztette azt és most mindenütt keresi, mert fél gazdája hatagjától.

"Oh te csúnya gombostűcske seholsem talállak hát, seholsem talállak hát..."

Figaro még keresés közben találja. A lányka ki is kotyogja, hogy a gróf Suzanne-nak küldte a gombostűt s úgy mondta, ez a gesztenyéskert pecsétje.

A gyanú Figaróban már előbb is feltámadt, Fanchette csacska szavai csak megerősítik gyanakvását. Már tudja, hol lesz a találka. Dühösen távozik: - Most majd minden férjért bosszút állok!

A park sötétjébe magával hozta Bartolót és Basiliót is. Itt szövik az újabb összeesküvést. A komornyik viszi a szót: - Ne menjetek messze, maradjatok a közelemben, s ha megadtam a jelt, jöjjetek elő! - Basilio, az énekmester, annyi szerelmi cselszövés részese, hírvivője, intrikusa, kelletlenül húzza a száját: - Mit ér mindezzel? Suzanne tetszik az úrnak, a leány pedig találkát ad neki... - Bartolóban mozgolódni kezd a tisztesség: - De hát csak nem tűrheti szótlanul a dolgot! - Az énekmester legyint: - Ha mások tűrik, tűrheti ő is! És ha nem, ugyan mire megy? A nagyurakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni, övék a gyümölcs húsa, s nekünk s magok maradnak...

Figaro lesben áll. A hűtlen Suzanne-t és a csábító grófot várja. Keserű gondolatai a csalfa asszonynép körül keringenek.

A grófné már Suzanne ruháját öltötte magára, a komorna viszont úrnője öltözékébe bújt. Figaro titokban ott ólálkodik körülöttük. Suzanne észre is veszi: - Itt leskelődik a kópé, majd megtanítlak, várj csak! Elmegy a kedved féltékenykedni rám! - Mézédesen szól hozzá: "Jöjj karjaimba, én imádott szívem, Oly epedőn, oly vággyal várlak, édes!"

Cherubin bukkan fel a parkban. Megpillantja az álruhás grófnét, s abban a hiszemben, hogy a kis szobalánnyal áll szemben, azonnal udvarolni kezd:

"Most csak lassan, szépen csöndben, itt az alkalom, a perc..."

Jön Almaviva is és dühösen ismeri fel a kalandkereső ifjúban Cherubint. Az apród gyorsan odábbáll s most már a gróf ostromolja a Suzanne ruhájába öltözött grófnét - a feleségét. Egy gyűrűt ajándékoz neki, s indulnak a gesztenyésbe.

Figaro azt hiszi, hogy gazdája Suzanne-nak teszi a szépet s ezért most a grófnénak, aki persze nem más, mint az úrnője ruhájába öltözött Suzanne, mindent kitálal. Saját szemével látta együtt Suzanne-t a gróffal. Hamarosan ráismer azonban menyasszonyára és most már csak bosszúból is folytatja a játékot és hevesen udvarolni kezd a "grófnénak", annyira, hogy a féltékeny szobalány ezért jónéhány pofonnal jutalmazta meg. Nem tudja, hogy Figaro közben már felismerte. Kimagyarázkodás után hamar kibékülnek.

A komédiát most már csak a gróf megszégyenítésére játsszák tovább. Az hamarosan elő is bukkan s ott leli komornyikját térdelve egy asszony előtt, kinek ruhája, tartása is gyanút ébreszt benne, a szerelmesen elsuttogott szavak pedig minden kétségét eloszlatják.
- Ó, drága úrnőm, szabad hát remélnem?
- Nos hát tiéd leszek...
- És most menjünk innen el, óh édes... ránk a boldogság vár...

A gróf összecsődíti egész házanépét, kik izgatottan tudakolják, mi történt. Fáklyások is jönnek. Almaviva felhábordásában alig talál szavakat: - Fegyvert, fegyvert nekem! Ez a gazember rútul meggyalázott! - Hiába kérés, könyörgés, azt hiszi, hogy a komornyikja az ő feleségének tett vallomást. Nincs bocsánat! Amit mindenki természetesnek is vesz, mert még a grófnénak hiszik az annak ruhájába öltözött szobalányt.

Előlép azonban a grófné, s Almaviva megszégyenülve látja, hogy a komorna, akinek az egész éj folyamán ő udvarolt, a tulajdon felesége volt, aki csak azért öltött álruhát, hogy visszahódítsa hűtlenkedő férjét. Most már a gróf könyörög:

"Óh angyal, bocsáss meg! Óh angyal, bocsáss meg!..."

Grófné:

"Nos én megbocsájtok, a szívem tiéd, a szívem tiéd..."

A parkot vidám kacagás veri fel. A cselszövés jó útra terelte mindnyájuk életét. A féltékeny uraság meggyőződött felesége hűsgéről s most bűnbánóan kéri bocsánatát. Figaro és Suzanne is révbe érkeztek, boldogságuk elől elhárult a végső akadály is.